|
|
|
Irodalmi sarok |
|
Szűcs Daniella 5.a:
Félek
Félek! Félek!
Mert régóta a kórházban élek.
A kórházban rossz lenni,
Itt vagyok, de el akarok menni.
A kórház falai fehérek,
Többet is meséljek?
Az ajtók is fehérek,
Többet már nem mesélek.
Félek, hogy megint megszúrnak,
S vérzik a karom újra.
Nem fogom anyát többet zsarolni
Csak vigyen haza aludni! |
Turai Titti 8.b:
Titkok könyve
című
regényének folytatását olvashatjátok. S, hogy lesz-e decemberben is
folytatás, az csakis Tittin múlik?
Nos, meg kell
hogy mondjam, Chris nagyon ravasz és eszes
kissrác volt, jóval okosabb és értelmesebb is a koránál (s ami az eléggé
szemfüleseknek feltűnhetett már, ez a beszédén is tükröződik), és mindig
támadt egy jó ötlete. Valamint volt egy nagyon jó fegyvere: az a meggyőző,
ártatlan arc, aminek tulajdonosáról az ember azt hinné, egy valóságos
földre szállt angyalka, és ha történetesen valamilyen csíny történt volna
a környéken, az ember előbb gyanakodna önmagára, mint erre a bájos
kisfiúra. Pedig a látszat csal, de ez egy olyan fegyver, amellyel még a
csalhatatlan anyai szívet is meg lehet téveszteni.
Frank elhatározta, hogy megkéri
unokaöccsét: tanítsa meg erre a trükkre, mert ki tudja, még jól jöhet...
Azzal nyomott magának egy adag mustárt.
-Kérsz egy fél paradicsomot? -kérdezte
előzékenyen Chris édesanyja.
-Köszönöm -fogadta el a neki nyújtott
darabot. Rögtön le is akarta nyelni, úgy, ahogy van, de véletlenül
kiejtette a kezéből, egyenesen a mustárba.
-Mustáros paradicsom Frank
Norton módra! -nevetett a fiú, kihalászva
szegény zöldség földi maradványait, majd egy falásra meg is ette.
Mustárostul.
Egyebet nemigen mondtak többet.
Megvacsoráztak, majd lefeküdtek aludni. Frank egész lefekvésig azon törte
a fejét, vajon mi lehet az a fontos dolog, amit olyan biztosan érez. Ezt a
problémát is megosztotta kis barátjával.
-Lehet, hogy árvíz lesz valahol?
-Nem lehet, hanem biztos. De nem ilyesmire
gondoltam.
-Megtalálják az örök élet titkát?
-Vagy megtalálják a rák ellenszerét.
-Vagy a marslakók elpusztítják a Földet!
-Vagy... nem is
tudom. Lehet, hogy velem történik valami.
Chris
elmélyülten meredt maga elé.
-Lehet...-Itt
riadtan nézett fel. -Lehet, hogy meg fogsz halni! Állítólag az emberek
előre megérzik a halálukat.
-Ugyan! -legyintett Frank. -Különben is, ha
meghalok, nemigen fogok hiányozni senkinek.
-Na ne mondjad! És én kivel fogok kardozni?
-Hát, mondjuk egy királyfival. Vagy egy
hétfejű sárkánnyal.
-Á, az túl egyszerű.
-Akkor legyen tizenkét fejű.
-Tényleg! Mesélj nekem valamit!
-Chris, késő
van.
-Na, lééégyszi!
-Na, jól van. Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy királyfi. Úgy hívták, hogy Re...
-Ne arról!
-Hát mégis miről?
-Arthur
királyról és a kerekasztal lovagjairól.
A nagy mesemondó megvakarta a füle tövét.
-Hááát, lássuk
csak... Oké. Nos, volt egyszer egy király, úgy
hívták, hogy Uther
Pendragon. Ez a király egy háborút vívott egy herceggel. Egy napon
a herceg a feleségével együtt meglátogatta a királyt, aki azonnal
szerelmes lett belé.
-A hercegbe? -Dehogyis! A csajba! Egyébként ezt a csajt Igraine-nek hívták. És a király annyira szerelmes volt, hogy pár napon belül ágynak esett. Senki sem tudta, mi a baja... |
Thomas Mann:
A művészetek igazságáról
Ha barátoddal találkozol, sietsz néki
elsőként köszönni. Néhány udvarias mondat után mindketten igyekeztek
mondandótok lényegére térni.
Nincsen ez másként a művészetekkel sem. Ha
először olvasod egy költemény sorait, vagy legelőször pillantasz meg egy
festményt, mielőbb szeretnél szót érteni vele. Noha a festmény szótalan,
mégis, mintha érzéseid legmélyén szólítana meg, és csakis néked szólna.
Hisz’ valahol az emberi legbelső atomjaiban létezhet egy ki nem mutatható
érzékelő, amely a lélek irányítója: csak a szép és a lélekhez szóló juthat
be ide. Gyermekkorunk meséi és Smaragd ország szépséges titkai is itt
léteznek. Itt őrizzük mindazt a szépet, amelyet a művészet fejez ki. Egy
festmény színeit, amelyről talán ismerősen köszönnek rád a környezetedben
már látottak képei. A hétköznapok színei itt eleven művészetté nemesednek.
Itt csakis az igazság képeit láthatod: a
színekkel nem lehet hazudni. Más ez, mint a kinti világ: hiszen az igazság
és értelem egy sötét időre talán elnyomható odakünn
- bennünk
mindörökre szabad marad, és a szellem a művészet derűs magasságából nem
magára hagyottan, hanem minden jóravaló ember biztos szövetségében neveti
a diadalmas ostobaságot.
|
|
|
|